Nem értem miért fordulok önmagam ellen újra, mindig. Nem értem miért akar a szívem teljesen a mélybe lökni, és romba dönteni. Miért akarja hogy állandóan szenvedjek? Mert ennek csakis, újra ez lesz a vége.. Lassan kezd visszaszállingózni a szívembe, a gondolataimba az a személy, akinek nem szabadna. S amikor az eszem közbe lépne, csak azt suttogja, hogy még egyszer, utoljára engedd el magad. Rengetegszer "hallottam" már ezt magamtól, hogy most tényleg utoljára.. és mégsem az volt az utolsó alkalom . Újra és újra elkövetem ugyanazt a hibát. Reményt engedek a szívembe. Engedem, hogy az idő megoldjon mindent, és azzal áltasson, hogy bármi is megváltozott. Hülyeség! Sosem fog megváltozni semmi már, sosem leszek boldog valami olyanban, ami miatt ennyit szenvedtem. Mégis újra, és újra csak erre vágyom. Miért akarok ennyire szenvedni? Ilyen szinten unom a nyugalmas, könnyed, talán már boldognak is mondható mindennapjaimat? Ilyen nehezen élem meg a boldogságom eljövetelét? Miért kell mindig ugyanannak megtörténnie? Miért érzem magamhoz újra közelebb, miközben a távolság percről percre csak nő közöttünk? Szakadékba sodrom magam, újra és újra. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy legyőzzem az érzelmeimet. Hazudhatok önmagamnak, áltathatom az ismerőseimet. Mégis újra és újra elgyengülök, és csak önmagamat hibáztathatom ezért. Én vagyok a gyenge, a hülye, a reménytelen eset. Vicces, hogy képes vagyok olyasvalamiben reménykedni, amiben már annyit csalódtam. Mégis, újra és újra megteszem. Összetöröm saját magamat.. Én vagyok a legnagyobb ellenségem.. A bennem folytatott folyamatos szív-ész harc legyengített. S ilyenkor, amikor csak egyszerűen gondolkozás nélkül engedem a dolgokat rendeződni, újra a szívem kerekedik felül. Miért nem vagyok képes tovább lépni? Miért kell az újabb csalódás és a szenvedés? Miért kellenes a hamis álomképek? Miért vágyom újra és újra csak arra, amit őszintén elutasítok, mert egyáltalán nem tesz jót a számomra? Miért áltatom magam azzal, hogy most minden más lesz? Hogy ezt az utolsó esélyt még meg kell adnom magamnak, és hogy utána tényleg tovább lépek ha semmi sem változik. Belül viszont tisztában vagyok azzal, hogy semmi sem fog változni. Csak magamnak hazudok, megint..
Tudom hogy tovább kell lépnem. Meguntam már a harcot, a háttérben való álldogálást, a sírást, a szomorkodást, az eddigi érzelmeimet. Én tényleg tovább akarok lépni, esküszöm! De hogy harcolhatnék az ellen az érzés ellen, ami erősebb tőlem? A mosolya, az arca, a közelsége, az érintése.... Őszintén, lehet valakit ennyire fontosnak tartani úgy, hogy ő semmibe vesz? Lehet valakit túlságosan is szeretni? Tudjátok mit? Sajnos, LEHET!