Fura ez az egész ami jelenleg lezajlik bennem. Néha úgy érzem teljesen rendben vagyok, és még jó dolognak is érzem azt hogy vége, aztán viszont újra a padlón vagyok. Hiányzik. Még mindig hiányzik. Nem tudom meddig tart majd ez az állapot, vagy hogy idővel mennyivel lesz könnyebb, de reménykedek hogy elmúlik. Mert ha nem kellek neki, ha nem keres, ha egy teljes napja még csak nem is hajlandó megnézni a kérdésére adott válaszomat, akkor itt tényleg be kell fejezni ezt az egészet, akármi is volt ez. Tovább kell lépnem. Mennem kell tovább az utamon, és nem szabad siránkoznom többet másoknak. Erősnek kell lennem. Megszerettem, átbaszott, de erős vagyok. Annak kell lennem. El kell hitetnem magammal hogy így majd minden jobb lesz, és boldog leszek. Újra vissza kell térnem a szingli életemhez. Nyitnom kell a fiúk és a kalandok felé. Mégis nehéz, nagyon nehéz úgy, hogy senki mást sem akarok. Nem vagyok kész mással csókolózni. Őt akarom. Rá vágyom. Az ölelésére, a figyelmére, arra ahogyan kézen fogva sétáltunk, és ő csak rám figyelt. Amikor éreztem hogy fontos vagyok neki. Hiányzik ő, hiányoznak a pillanataink, hiányzik hogy beszéljünk. Eltávolodtunk. Elvesztettem őt. Meg kell tanulnom nélküle létezni, és kitörölni az életemből. De eszméletlenül nehéz. Egy nap. Egy napja tudatosult bennem az, hogy végleg vége. Itt a vége. Ez az első napom nélküle. Nem könnyű megbirkózni azzal a ténnyel hogy többé nem kellek, hogy többé nem ír, és nem keres. Hogy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, s megint mint két idegen, elindulunk két teljesen különböző úton. Nem tudom valaha lesz e még közünk egymáshoz, vagy hogy itt tényleg, igazán vége lett e, de még mindig reménykedek. Reménykedek benne, és abban, hogy neki is jelentett ez az egész valamit. Nem tudom elhinni, hogy teljesen semmis volt ez a 3 hónap, és így egy nap alatt tovább tudott lépni, teljesen.
Lassan túl vagyok az első napon nélküle. Nehéz. Kibaszottul nehéz. Többször is majdnem elsírtam magamat, de erős maradtam. Aztán kicsit boldog is voltam, úgy éreztem eljött az én időm, eljött az újrakezdés ideje. Majd megláttam egy boldog szerelmes párt, és teljesen összeomlott minden elhatározás bennem. Csak néztem őket, és kizártam a környezetemet. Előjöttek az emlékeim, előjött Ő. Az ölelése, a közelsége, a törődése, a csókjai, ő maga. Hiányzik. Nagyon hiányzik. De nem mondom már senkinek. Nem hiányozhat. Túl naiv voltam, túl sokat hittem neki. Belefutottam valami olyanba, amiből nem tudom hogy fogok kimászni. De jelentem újra, lassan túl vagyok az első napon. Valahogy.. Látni hogy fent van de nem ír, és még csak meg sem nézi azt amit írtam már több mint 24 órája, a legfájdalmasabb érzés. Kevésnek lenni... értéktelennek.