"Mindent túl lehet élni. Ha hiszed, ha nem, még őt is. Azt is, hogy nem szeret, hogy sosem szeretett, vagy már nem úgy. Túl fogod élni, csak hagyd neki, hogy élje a saját életét, igen szomorú, de nélküled. Engedd, hagy jöjjön az, akinek te pont elég leszel. Engedd el.."

Sok mindent el lehet mondani rólam. Lehet azt mondani hogy akaratos vagyok, és néha hatalommániás, lehet azt mondani hogy érzéketlennek és erősnek mutatom legtöbbször magamat, vagy akár azt hogy szabad és racionális vagyok. Azt mondják hogy nekem nehéz eljutni a szívemhez, mert én nem érem be a kevéssel, csak is a jót engedem magamhoz közel. Hogy engem nehéz átvágni, mert sokat gondolkozom. Túl sokat. Mégis, mindig meg-meg torpanok ugyanannál a hibánál, és csak állok a csodára várakozva. Megint itt tartunk. El akarok felejteni valaki olyat, aki túlságosan is a szívemhez nőtt. Miért nem megy nekem már jól ez a tökéletesen begyakorolt eseménysor? Miért nem tudom már ennyi alkalom után sem könnyedén véghezvinni? Nevetséges. Újra beleesni ugyanabba a hibába. Olyan, mint újra beleesni ugyanabba a gödörbe szüntelen, amelynek már régóta tudsz a létezéséről. Felejteni, tovább lépni. Milyen egyszerű szavak.. Úgy csinál az ember mintha az olyan könnyű lenne hogy most elfelejt valaki olyat aki fontos számára, mint ahogy ezt kimondja. "Megpróbálni elfelejteni valakit akit szeretsz, olyan, mintha megpróbálnál emlékezni valakire, akit soha sem ismertél.." Mindig ez az idézet van a fejemben ezzel kapcsolatban olyan igaznak találom, mint még soha semmi hasonlót az életemben.. Nehéz. 
Mindig leragadok. Leragadok egy olyan embernél, akivel kapcsolatban elhiszem hogy fontos a számomra, és aki kitölti a magányos gondolataimat. Emlékeket idézek fel vele kapcsolatban, és mosolyra késztet egy-egy ilyen gondolatkép. Mégis, tökéletesen, teljesen , 100%-ig biztos vagyok abban, hogy közöttünk sosem lesz semmi komolyabb. Az utóbbi időben arra is rá kellett jönnöm, hogy talán már semmi csók sem lesz, mert valószínűleg rájött hogy sokkal jobbakat érdemel tőlem. Megváltozott, és kicsit én is. Lassan fél év telt el azóta, hogy megismertük egymást, és az akkori laza, szabad, felelőtlen önmagából idővel egy sokkal másabb irányba indult el. Nem tetszik a mostani iránya. Tönkre teszi magát, és én legszívesebben ott lennék mellette minden egyes alkalommal, és kizökkenteném ebből a helyzetből, vagy csak vigyáznék rá, de nem lehet. Nem alázhatom már meg magamat többet. Eldöntöttem , hogy ha büszkeségből is, de soha többet nem leszek én az aki egy kicsit is azt mutatja a másik felé hogy bármit megadna érte. Olyankor, amikor látom hogy annyira védtelen, legszívesebben odamennék, és gondoskodnék róla. De nem teszem. Nincs hozzá se jogom, se alázatom. Nem viselek el több megaláztatást. Mindig elmondom , hogy soha többet nem fogom megalázni magamat egy fiú előtt, és hogy soha többet nem engedem újra, hogy így megszeressek valakit, mert az csak a fájdalommal jár. Mégis megteszem. Ez az, amit nem vagyok képes hosszútávon irányítás alatt tartani. Dönthetek én úgy hogy felhagyok az érzelmekkel, dönthetek én úgy hogy a tudatom legmélyebbi zugába zárom el az összes vele kapcsolatos emlékemet, és őt magát is, de azzal csak azt érem el, hogy egy ideig nem fog fájni. Teljesen jól leszek. Viszont ha újra találkozunk, úgy fog kitörni belőlem, mint december 20-án. Sebzetten, és magamon kívüli állapotban fogok állni azon események előtt, amiket véghezvisz MÁSOKKAL. Nem akarom én már ezt. Nem akarok szenvedni, nem akarok az érzelmeim miatt siránkozni, nem akarok az ágyban feküdni szomorú zenéket hallgatva. Nem akarom mások boldogságát bámulni, és azon morfondírozni, hogy nekem lesz e ilyenem valaha.. Nem akarok mindig csak második lenni, s főleg nem akarok az a személy lenni, aki bármikor ott van mint lehetőség, ha nincs más. Kezembe akarom venni az irányítást a saját életem felett, teljesen. El akarom engedni ezeket az eszeveszettül szerencsétlen érzelmeket, és új emberek felé szeretném kitárni a szívemet. Mert lehet hogy végtelenül naiv és buta vagyok, de valamiért még mindig elhiszem, hogy létezik az a valaki, akinek én kellek, teljesen én. Aki így is szeret...
De mindehhez az kell, hogy képes legyek elengedni őt. Egyszer már majdnem sikerült, és felettébb bízom abban, hogy ha kell, újra meg újra, és még azon is túl képes leszek rá, akárhányszor csak szükséges. Hisz sosem szabad elhagyni az irányítást. Mindig emlékezni kell arra, hogy csakis önmagán segíthet az ember. Ha erre nem képes, akkor elveszett ember..