#1
Csak néztem őt, ahogy távolodik. Lépésről, lépésre. Sosem hittem volna, hogy én leszek majd az, aki véget vet ennek, akármi is volt ez. Minden egyes lépésével egyre távolabb kerülünk egymástól. Nem csak gyakorlatilag, de érzelmileg is. Tudom, én kértem hogy hátra se nézzen, én kértem hogy hagyjuk ezt az egészet. Még akkor is, ha könnyek csordulnak végig az arcomon, és várom hogy hátrapillantson. Csak még egyszer, utoljára... Én akartam hogy vége legyen. Hisz ő már nem az, akit akkor és ott megszerettem. Megváltozott. Én is megváltoztam, nem hibáztatom. Nem gondoltam volna hogy ilyen nehéz lesz véget venni valaminek, valami olyannak, amit ennyire akartam. Sajnos talán jobban, mint ő ezt valaha is. Sírok. Engedem. Hagyom, hogy a könnyek véglegesítsék mindezt, hisz ez már az volt. A vége. Lehet hibát követtem el. Talán nem sírnék most, ha tényleg ez lenne a helyes, de tudom hogy ezt kellett tennem. Fáj. Tényleg fáj. Valaki olyannal szakítottam meg a lehetséges boldogságomat, akit olyannyira akartam. De ő sohasem szeretett igazán.. Sohasem volt belém szerelmes. Játszott velem újra meg újra, én pedig hagytam. Felvállalom...

#2 
Sosem hittem volna hogy én leszek majd az, aki véget akar vetni ennek az egésznek, akármi is volt ez. Hisz annyira szerettem . Annyira boldog voltam már akkor is, amikor csak láttam őt... Bolond, őrült, szerelmes. Ez voltam én. Ez vagyok én? Talán.. Nem tudom eldönteni hogy mit is érzek jelenleg. Az eszem most az egyszer, esküszöm erősebb lesz. Erősebbnek kell lennie.. muszáj! Győzködöm magamat, folyamatosan. A szív, és az ész harca ez. Küzdenek, és fáj. A szív nyert, de csak egy perce...
-Igazából miért akarsz belemenni egy vesztes csatába?-kérdi az ész.- Miért akarsz egy olyan gödörbe beleesni aminek már jó ideje tudsz a létezéséről? Őszintén, megéri ez? Miért vagy képes újra és újra futni valaki olyan után aki még csak levegőnek sem néz? Pedig, ez már igen nagy szó. Ne álltasd magadat azzal hogy minden más lesz, hogy minden megváltozik, és hogy majd szeretni fog. Hülyeség! Miért, szerinted ésszerű lenne az ha hirtelen ráeszmélne, csak úgy a semmiből, hogy ő halálosan szerelmes beléd? Elhinnéd?
Megadom magam. Mégis a ész nyert. El kellene fogadnom, hogy neki van igaza. És el is akarom fogadni. Túl akarok jutni ezen, mindenen. Az emlékén. Elhatároztam. Mégis, akkor miért potyognak a könnyeim úgy, mintha soha sem akarnának felhagyni vele?