Mondják, a lányok naivak, könnyen szerelembe esnek, és engedik hogy kihasználják őket. Igen. Sajnos ez szerintem is így van. Túl sokat engedünk meg. Túl sokáig bízunk abban, hogy a tiszta érzelmek végül győzedelmeskednek, és hogy a herceg végül a miénk lesz. Nem! Ez hülyeség, butaság, áltatás. Színtiszta gyermekmese. A fiúk nem lesznek a jó hercegek, és a szerelmünk sem old majd meg mindent a nap végére. Rá kell jönnünk, hogy trófeák vagyunk, amikért a fiúk küzdenek. Fura lehet ezt így elképzelni, de igenis így van. És örüljünk annak hogy küzdenek. Addig jó amíg így van, hisz miután már elnyerték a trófeát, minden megváltozik. Gondoljuk csak bele. Melyik bajnok küzd azután is a piros éremért, miután már megkapta? Ki gyűjtöget továbbra is azért a ruháért amit már megvett? Valljuk be, senki. Vagy esetleg aki nem normális. Így van ez épp a fiúknál is. Egészen addig küzdenek értünk, addig vagyunk fontosak, addig keresnek minden nap, addig becézgetnek, és kedveskednek, amíg el nem érik amit akarnak. Utána már megváltozik, minden. Egyre kevesebbszer keresnek, már csak néha becézgetnek, s hamarosan, egy idő után már érzed hogy minden megváltozott, és eltávolodtatok egymástól. Fáj. Legszívesebben kapálóznál, kapaszkodnál az utolsó szalmaszálba is, ha az bármit is megváltoztatna. És itt következik be az, hogy leadsz magadból egy kicsit ahhoz, hogy megalázd magadat előtte. Te fogod őt keresni ezentúl, szeretnéd visszahozni, visszacsinálni a dolgokat. Nem tudod elfogadni, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan, és hogy ennek vége. Pedig el kéne fogadnod! El kell fogadnod!! Egy percre sem szabadna megaláznod magadat előtte. Ha ő elhagyott, akkor bármit csinálhatsz, már csak teher leszel a számára. Mert nem akart téged igazán. Ha így lett volna, akkor keresett volna, nem tudta volna megállni hogy ne beszéljetek. És így volt? Valljuk be hogy nem. Akkor nem neked kellett volna keresned őt. Ne alázkodj meg, kérlek! Meg fogod bánni. Rájössz majd, hogy semmi értelme sem volt. El kell fogadnunk nekünk lányoknak, hogy miután a fiúk nyilvánvalóvá teszik, hogy már nem érdeklődnek felénk, hogy az tényleg annyi. És annyiban is kell hagyni. Muszáj! Ha tényleg fontos voltál neki, akkor keresni fog. De ha nem, és legtöbbször ez az ami bekövetkezik, el kell fogadnod. Túl kell lépned ezen. Rengeteg fiú van még a világon, és rengeteg olyan fiú van, aki téged akar. Meg kell tanulnod, hogy soha, de soha ne alázkodj meg egy fiú előtt sem! Egy lánynak a legfontosabb a büszkesége, amit sosem felejthet el. Sosem engedheti meg, hogy teljesen sebezhető legyen. Pedig épp ezt teszi, ha megalázkodik, és esdekel. Veszteni fog. Akkor, vagy egy idő után, de ő lesz a vesztes. Ő lesz az, aki kétségbeesetten könyörög majd a szeretetért, a másik figyelméért. És igazából mire lesz ez jó? Őszintén! Semmire. Csinálsz saját magadnak egy olyan életszakaszt, ami nem lesz boldog. Az a kapcsolat sosem boldog, ahol az egyik jobban szeret, és kétségbeesetten próbálja megmenteni azt amijük van, és a másik pedig csak teherként tekint az egészre.
Igyekszem hinni abban, hogy vannak olyan fiúk is, akik azután is érdeklődnek a lány után, miután ő teljesen megadta magát. De egy ilyen világban, a mai tizenéveseket elnézve, ez röhejes gondolatkép. Tudom, hisz én is egy vagyok közöttük.  Kipróbáltam már egyszer , hogy milyen teljesen megadni magadat. Hogy milyen ha kapálózol, és milyen amikor szó szerint süket fülekre találnak az érzelmeid. Nem jó érzés. Jobban fáj, mintha csak azon tűnődnél hogy mi lett volna ha megpróbálod. Olyankor áltathatod magadat azzal hogy talán akkor minden másabb lenne, de be kell ismerni hogy nem. Megtapasztaltam mind a két utat. Megaláztam magamat, teljesen. Kiadtam magamat, azt hittem őszinték a szavak amiket hallok. Viszont hamar rá kellett jönnöm, hogy nem így van. És most, hogy mindennap látom ezt a fiút, elég nehéz. Kerülöm őt. Az érzés hogy megaláztam magam, minden egyes viszontlátáskor ott van.  A másik oldal valamilyen szinten nehezebb volt. Nem azért, mert ez lenne a nehezebb út, bár talán azt kell mondjam hogy az is. Viszont az érzések is erősebbek voltak. Valamiért viszont büszke vagyok magamra azért, így remélem már mondhatjuk azt hogy utólag, hogy nem aláztam meg magamat előtte egy percre sem. Talán még csak nem is sejti mennyit szenvedtem miatta, és hogy mennyire is akartam őt. De miután rájöttem, hogy számára semmit sem jelentek, egy olyan álca mögé bújtam, ami talán a világon az egyik legfájdalmasabb. Elzártam a közelében az érzéseimet, és csak itthon, ahol senki sem látott adtam hangot nekik. Előtte mindig is, mai napig is úgy viselkedem, mint aki teljesen túl van a mi kis kalandunkon, és akit egyáltalán nem érintett meg egy percre sem ez az egész.  És ha összehasonlítom a kettőt, igazából nem tudom eldönteni hogy melyik a könnyebb. Megalázva lenni, és érezni hogy minden egyes érzésed felesleges, nem érnek semmit, és te kitártad őket. Te teljesen megadtad magadat. Sebezhetővé váltál, ó de még mennyire. És csak játszottak veled.. Már csak azt vetted észre, hogy mással boldog... Vagy a másik út, amikor hamar rá kellett jönnöd hogy nem érdekled, és felvetted az álarcot? Amikor minden és mindenki előtt igyekeztél úgy viselkedni mint aki erős, és mint akit semmi sem érdekel? Igyekeztél erős maradni amikor összejött az első, majd a második, a harmadik, és jelenleg a negyedik barátnőjével? Amikor igyekeztél nem megőrülni a tudatban, hogy tőled sokkal alávalóbb lányokkal van? Amikor teljesen összetörtél, és leépültél, amikor nem értetted hogy miért nem vagy elég jó, és mindezt úgy hogy erről csak 1-2 ember szerzett tudomást? Hogy amikor meglátod még mai napig is összeszorul a gyomrod, és te csak átnézel rajta mintha semmit sem jelentene, mint ahogy ő szokott átnézni rajtad?  Hogy miután leszáll a buszról, és még csak figyelembe sem veszi hogy te ott vagy, a könnyeiddel küzdesz, hogy nehogy elkezdjenek záporozni? Na mégis hol itt a könnyű szó? Sehol... Mégis büszke vagy magadra. Büszke azért, mert nem aláztad meg újra magadat . És tudod, hogyha ezt végig tudtad csinálni úgy, hogy annyiszor küzdöttél magaddal az ellen hogy megalázkodj előtte, és sikerült eljutni ideáig, hogy bármire képes vagy! Ha képes voltál annyi lehetőségre nemet mondani, annyi ráköszönésről, annyi ráírásról, annyi beszélgetésről lemondani, akkor bármire képes vagy. Lemondtál azokról a dolgokról, amikben annyira reménykedtél hogy közel hozhatnak titeket egymáshoz. És miért? Mert tudtad hogy nem alázhatod meg magad előtte. Talán az lenne a legfájdalmasabb, ha így, ennyi küzdelem és csata után mégis megadnád magadat, hisz tudod hogy teljesen felesleges és értelmetlen. De feladnád. A csatákat megnyerted, de mégis belefulladnál a háborúba... Nem teheted. Soha, de soha nem tudhatja meg hogy ennyit szenvedtél miatta, és hogy szerettél... Ennyire, és ilyen őszintén szerettél...