Valami hatalmas baj lehet velem. Velem, és az eszméletlenül nagy naivitásommal. Nem hiszem el, hogy már megint az érzelmeimmel küszködök. Hogy már megint ott tartok, hogy hamarosan belezuhanok abba a szakadékba amelynek szerelem a neve. Én nem lehetek ilyen. Nem szerethetek meg ilyen hamar, ilyen könnyedén és felelőtlenül mindenkit. Mi a baj velem? Miért nem tudom kicsit élvezni az életet kötöttségek nélkül? Miért nem sikerül érzelmek nélkül végigvinnem a szórakozást? Nem tudom miért csinálom ezt magammal. Igazából tagadhatom én, mondhatom hogy hazugság, nem érzek semmit, de mi értelme önmagamnak is hazudnom? Itt van. Érzem.. Érzem, hogy valami más lett. Érzem hogy fontos nekem, és hogy egyre erősödik. Küzdeni szeretnék ellene. Esküszöm. De hogy küzdhetek valami olyan ellen amit még magamnak sem tudok megmagyarázni? Nem tudom mit érzek, hogy mi ez az egész. Nem értem, hogy az egyszerű felemésztő vágyból, miért alakult ki valami erőteljesebb. Hogyan lehetek ennyire buta? Miért engedem , hogy mindig én essek a szakadékba??
A barátnőim szerint könnyű nekem, hisz mindig felszedek valakit/valakiket a bulikban, és jól tudom érezni magamat. Ez pedig közel sem ilyen egyszerű. Rendben van, jól érzem magam, de utána még nagyobb az üresség bennem. S néha, olyan fiúkkal ismerkedek meg, akik elkezdenek többet jelenteni nekem. Sosem hittem volna hogy T, jelenteni fog nekem akármit is. Augusztus végén ismertem meg, és szabadon, és könnyeden emlékeztem rá mindaddig, amíg szeptember végén újra nem találkoztunk. Persze az estét megint együtt töltöttük, és valami megváltozott bennem. Azóta akárhányszor találkozunk, vágyom rá. Őt akarom. A csókját, az érintését, őt magát. Vágyakoztam utána, s jelenleg is ezt csinálom. November végén futottunk újra össze egy buliban. Ugyanaz a hely, hasonló érzések, és még jobban akartam őt, mint valaha is. Úgy éreztem, felemészt a vágy belülről. Félreérthető jeleket ad, folyamatosan. Húz magához, de közben tartja is a távolságot. Nem lehet kiigazodni rajta. Azon az estén láttam meg először mással. Akkor jöttem rá, hogy ő minden bulin felszed valakit, érzelmek nélkül,könnyedén. Emlékszem, kicsit ki voltam miatta, de aztán összeszedtem magamat, és az este végére persze már mellettem volt állandóan, de még sem kezdeményezett, csak kétértelműen célozgatott, mintha arra várt volna hogy én kezdeményezzek. Azután az este után sokáig bántam hogy nem léptem, de ahogy telt az idő, és ahogy az iskolában besűrűsödött minden, már nem nagyon jutott eszembe, főleg hogy B, töltötte ki a gondolataimat.
Szerdán találkoztunk. Szinte villámcsapásként hatott a felismerés, ahogy jött velem szembe az úton. El sem hittem hogy ő az. Teljesen kivert a víz, és izgalom hatott végig. (Látható, érezhető jel a közelségére... kiábrándító, de irányíthatatlan) Aztán pedig péntek este.... Újra ugyanott, abban a buliban ahol mindig. Sosem gondoltam volna, hogy én képes vagyok sírni egy buliban egy fiú után. De amikor megláttam T-t az egyik "barátnőmmel"smárolni, teljesen leblokkoltam. Könnyek gyűltek a szemembe, és csak bámultam rájuk. Hirtelen minden megszűnt, csak őket láttam, és alig tudtak a barátnőim elrángatni onnan a mosdóig, ahol csak percek múlva sikerült észhez térnem, és elűznöm a könnyeket. Nem akartam hinni a szememnek. Persze elismerem, én is mindig smároltam valakivel amikor T is felszedte az állítólagos barátnőmet, aki nagyon jól tudta hogy mit jelent nekem T, mégsem érdekelte semmi... Azt is tudom hogy B, és T végig versenyeztek egymással, és én az egyik kis játékszer voltam, és engedtem. Nem bántam meg hogy B-vel voltam, de miután már elváltunk egymástól, csak T-t akartam. Akit meg is láttam, smárolva... Hihetetlen rossz érzés volt látni, hogy más kapja azt amire én annyira vágytam, már régóta.. Amiért bármint megadtam volna. Az érintéséért, a csókjáért. És más kapta meg.... Az este végére persze T megint a közelembe jött, mellettem táncolt, és folyamatosan elhárította azt aki kezdeményezett nálam. Nem értem őt. Megint csak kétértelmű jeleket adott.. elhárította azokat akiknek kellettem volna, amikor B-vel voltam B-t is el akarta húzni... Mintha birtokolni akarna.... hogy nem lehetek mással, mert ha mégis akkor ő is gyorsan felszed valakit, de ő sem akar teljesen.. Nem értem. Összezavar. Miért csinálja ezt velem?? Már minden barátnőm azt mondta hogy nem igaz hogy nem kezdeményez T, amikor láthatóak voltak a jelek arra, hogy nem vagyok közömbös. Senki sem értette, hogy miért nem lép már.. Aztán T kicsit rosszul érezte magát, és elment a tánctérről. Megláttam hogy ott ül az egyik padon magában. Összeszedtem minden erőmet. Nem értettem őt, és nem akartam elhinni hogy ezt csinálja velem. Nem akartam engedni hogy így érjen véget ez az este, és hogy megint kétségek között hagyjon. Odamentem tehát hozzá, és beszélgettünk. Másnap bejelölt Fb-n, és beszélgettünk. Rájöttünk, hogy igazából nincs sok közös témánk, de mégis úgy éreztem hogy a világot jelentette nekem az amikor bejelölt, és rám írt. Olyan széles mosollyal ültem a laptop előtt, mint már nagyon régen. És ez kétségbe ejtett. Nem akarom ezt az egészet.. és ahogy meséltem a beszélgetéseinkről a barátnőimnek, ők is mondták hogy milyen aranyosan mesélek róla. Félek. Őszintén megmondom, hogy nem tudom mi ez. Csak azt tudom, hogy T milyen. Az örök csajozós, bulizós, játszadozó típus. Csak szenvednék ha beleszeretnék. És akarom én ezt? Akarom a szenvedést?? Nem hiszem el hogy ezt teszem magammal... Mindig csak magamnak csinálom a bajt. Küzdök magammal, de eszméletlenül. Harcolok az ellen, hogy túl fontos legyen, bár már így is eléggé az.
Érzelmileg a padlón vagyok. Miért szeretek meg mindenkit ilyen gyorsan? Ugyanabba a csapdába esek újra és újra. A sok szeretet ami bennem van ki akar törni, és megint valami olyan csapdába, egy olyan reménytelen szerelembe akar sodorni, amiben sokkal többet fogok szenvedni mint az előzőben. Én nem akarom ezt. Nem akarom hogy fájjon, nem akarom hogy szenvedjek. Egyszerűen nem akarom hogy érezzek.... Miért nem tudok érzelmek nélkül szórakozni, és megélni a jelent? Miért kell folyamatosan éreznem????!