NEM VAGYOK ELÉG JÓ. SENKINEK. ÚJRA, MEGINT.
El kellene fogadnom. Bele kellene törődnöm már véglegesen abba, hogy sosem leszek elég jó senki olyannak, aki nekem fontossá válhatna. Valamiért nem érdemlem meg, vagy csak szükségem van a folyamatos pofonokra az élettől, nem tudom. Nem értem egyszerűen, hogy miért nem vagyok szerethető, hogy miért nem vagyok elég jó senkinek. Már nincs erőm harcolni, nincs kedvem bizonygatni magamnak hogy igen is jó vagyok, hisz egyáltalán nem úgy néz ki. Hogy bizonygathatnám magamnak, ha nincs rá bizonyíték hogy kellenék valakinek is?Komolyan, igazából. Csak önáltatás lenne. Egyedül vagyok. Magányosan, még mindig. Isten tudja mikor lesz vége ennek a korszaknak, már bízni sem bízok. Egyszerűen csak szeretnék elmenekülni ezek az idióta érzések elől, de nem megy. Mindig történik valami, ami teljesen megbolydítja az életemet. És én hülye, naiv, reménykedő, hagyom.. Újra és újra hagyom hogy a bonyodalmak beérkezzenek az életembe, pedig tudom hogy azok. Már előre tudom hogy a vesztembe rohanok, de mindig szembeszállok magammal, hogy mi van ha ez más lesz? A végén  viszont kiderült, hogy egyáltalán nem volt más..ugyanaz volt, csak más csomagolásban. Mindig ugyanaz a történet, és ugyanaz a végkifejlet. Elhiteti velem hogy fontos vagyok, aztán a csodálatos pofára esés, amikor rájövök hogy ez egyáltalán nem így van. Nem vagyok elég jó. Folyamatosan ismétlődik ez a mondat a fejemben. Hisz miért is lennék elég jó akárkinek is? Hülye lenne ha foglalkozna velem, hisz megértem. Tudom hogy nem vagyok sem szép, sem pedig csinos. Mégis, valamiért nem tudom elfogadtatni magammal azt, hogy nekem nem jár ez az egész boldogság, a szerelem. Pedig erre vágyom. Mindennél jobban.. El sem hinnék mások, hogy milyen mennyiségű szeretet tombol bennem.. mélyen, elnyomva. Hisz senkinek sem vagyok elég jó. Legszívesebben csak feküdték a sötétben, és sírnék. Engedném. Mi értelme tűrni a fájdalmat, a folyamatos magány és értéktelenség érzését? Pedig már elhatároztam hogy nem fogok érezni. Elhatároztam, hogy úgy fogok viselkedni mint egy könnyelmű ribanc, hisz akkor biztos minden könnyebb lesz. Nem lett az.. Egyáltalán nem. Persze, több fiú keres mint azelőtt, de egyiknek sem érek igazából semmit azon kívül, hogy szórakozunk egy kicsit. Erre vagyok jó, semmi másra. Senkinek sem érek többet egy kis kalandnál. Most mondhatjuk hogy én csináltam magamnak, hogy én választottam ezt az utat, de ez nem teljesen igaz így. Azért választottam ezt, mert nem tehettem mást. Nem tudtam már elviselni, hogy ennyire ki vagyok téve az érzéseimnek. És akkor úgy dönteni, hogy kizárod az érzéseket, és csak szórakozol, hogy boldog leszel, és élvezed az életet, a legkönnyebb. A legjobb lehetőség, de csak annak tűnik. Amikor vége a kalandnak, újra egyedül maradok.. és még magányosabbnak érzem magamat mint valaha. Újabb személy az életemben aki elvette amire pillanatnyi részegségében szüksége volt, aztán tovább ment a másik ribanchoz. Egy vagyok a sok közül, egy névtelen, jelentéktelen senki. Olyan állapotba taszítottam magamat, amit a leginkább nem szeretnék. Hogy akarok én érni valakinek is valamit, ha ilyennek állítom be magamat? Bár édes mindegy hogy mit csinálok, annak akit szeretnék, sosem lesz elég jó. Itt van tökéletes példaként Á, aki teljesen megváltoztatta az életemet. Sokat köszönhetek ugyan annak hogy ilyen elcseszettül tönkre tett, de viszont sokat is vesztettem magamból emiatt. Miatta keményítettem meg magamat, és változtam át egy őszintén, tisztán, és teljes szerelemmel bátran szeretni képes lányból egy érzések elől menekülő, alkalmi kalandokba bonyolódó, egy éjszakás ribanccá. És amikor már olyan távol voltam tőle, hogy már azt hittem hogy tényleg túl is léptem rajta, akkor ma meglátom, és mint egy pofon, ébreszt rá a mosolyával, és az izgató mély hangjával arra, hogy sosem leszek képes elfelejteni őt. Hogy még mindig vágyom rá, akármennyit is hazudhatok magamnak.., hogy még mindig elmosolyodok ha látom, és még mindig hat rám, de eszméletlenül. Legfájdalmasabb viszont beismerni azt, hogy pont annak nem kellettem soha az életben igazán talán soha, akit ennyire szerettem. Aki még most is valamilyen idióta meg nem érthető ok miatt fontosnak találok, bár sosem leszek neki elég jó. Sosem.
 Aki kicsit is figyelemmel követte a bejegyzéseim, az nagyon jól tudja hogy ki az a B az életemben. Valamivel több mint egy éve, halálosan odavoltam érte. Még megtalálhatóak a róla írt bejegyzéseim. Szenvedtem amiatt, hogy más kellett neki. Hogy sosem akart igazán, csak úgy elvoltunk, beszélgettünk néha. Ami nekem ugyan a világot jelentette, de neki valószínűleg semmit sem. Nyilvánvalóan rengeteg minden történt velem egy év alatt, megismertem Á-t, és miatta szenvedtem az idő nagy részében. Aztán túl lettem rajta egy jó időre, és megerősödtem. És most jött B, újra megjelent az életemben. Tudtam, nagyon is éreztem hogy a vesztembe rohanok. Mondtam magamnak, hogy nem éri meg. Kérleltem önmagamat, hogy ne csináljam, ne akarjak megint belefutni az régi érzelmek gyűrűjébe, mert úgyis elő fognak jönni. Amikor érzi az ember hogy kicsit is érdekelni kezdi a másikat, akit ő annyira akart, akaratlanul is előjönnek a dolgok. Azonban mint minden történet, ez is úgy végződött, hogy más lányokkal találkozgat. A legrosszabb hogy igazából egyáltalán nem eshetne ez rosszul, mert csak beszélgettünk. Tényleg érzelmek nélkül, de egyáltalán nem barátian és ártatlanul. És így az én kis naiv szívem biztos engedett tudat alatt az érzésnek, és ezért esett rosszul az hogy neki sem érek semmi többet, mint aki szórakoztatja. Miért is hittem én egy percig is hogy tényleg érdekelném őt? Hisz sosem kellettem neki igazán.. Sosem, és ez már nyilvánvalóvá vált. Pedig miatta olyan dolgokba is belementem amit azelőtt sosem tudtam volna elképzelni magamról. Olyan dolgokat írtam neki, amilyet azelőtt még senkinek, és soha. Valószínűleg elhittem, hogy ez most más lesz, mivel én is más lettem.. de nem. Akit nem érdekelsz igazán, azzal szemben csinálhatsz bármit, lehetsz bármilyen, úgy sem fogsz neki kelleni.
És ha nagyon akarunk még példákat, mert hát az van tömérdek, megemlíthetjük T-t is, akinek kellettem ugyan, de az éjszakákon kívül egy percre sem. Még csak ismerősök sem vagyunk facebookon. Mint két totál idegen. Pedig, közelről ismerem... Elhittem, hogy az nem lehetséges hogy neki nem jelentett semmi az az egész, mert nekem igenis sokat. Azóta is vágyom rá, vágyom az érintése, és a törődése után. Aztán rá kell ébresztenem magamat, mert rá kell, máshogy nem fogadom el a tényt, hogy ő nem csak velem volt ilyen. Minden buliban összeszed valakit, és ugyanígy elszórakoztatja ahogy engem ott, és akkor. Csak egy vagyok a sok közül. Nem csak neki, a többieknek is. Nem tudom mit kellene már csinálnom, vagy milyenné kellene válnom. Azt sem tudom már hogy ki vagyok igazából. Nem tudom hogy büszke lennék e külső szemmel arra aki most vagyok. Elvesztem. Elmerültem az érzésekbe, a hiányba, a magányba. Nem vagyok elég jó senkinek sem... Nem vagyok elég jó. Elfogadom,megértetem magammal, ígérem! Legalábbis, próbálkozom..