Egyszer mindennek vége. Még ha kibaszottul, és cseszettül fáj is, végleg vége. Be kell látni . Vége.Az érzések elmúlanak, az emberek eltávolodnak, a kapcsolatok elhidegülnek. Vége.
Megint itt tartok. Darabokra hullok, miközben szomorú zenéket hallgatok. Elvesztem. Elvesztem az érzésekben, a reményekben, a vak álmokban. Hittem neki. Ó még mennyire hittem neki. Minden egyes szavát. De már nem tudom tovább folytatni ezt. Belefáradtam. Elvesztettem önmagamat. Egy érzelmi ronccsá váltam, és nem tudom hogy jutottam ide. 3 hónap alatt, szép lassan elfogytam. Elfogyott a boldogságom, az örömöm, a függetlenségem, a felszabadultságom, elfogytam, ÉN. Olyan valamire vágytam 3 hónapon át, amire rá kellett jönnöm, hogy sosem lesz, sosem volt. Sosem akarta komolyan venni ezt az egészet. Játszott velem. Ott voltam neki amikor más nem. De megunta, és rájöttem. Összeomlottam, megint. Olyas valaki miatt sírok, akit sosem gondoltam volna hogy ennyire meg tudok szeretni. Azt hiszem, majdhogynem szerelmes lettem. Hiányzik. Minden percben vele lennék legszívesebben. Ölelném, csókolnám, és azt akarom hogy a karjában tartson. Azt akarom hogy újra írja a cuki kis üzeneteid, hogy felhívjon és beszélgessen velem, azt akarom hogy újra olyan fontos legyek neki, mint akkor amikor még elhittem hogy minden rendben van. De talán sosem volt. Talán mindig csak én hittem benne, egyedül. Lassan már azt sem érdemlem meg hogy visszaírjon... A 3 hónapon át tartó folyamatos, egész napos beszélgetések pár órásra csökkentek. Azt mondja nem tudja mit akar, és csak miattam. Nekem lesz így jobb, mert nem akar megbántani, merthogy attól én sokkal többet jelentek neki. Hazugság. Nélküle kell tovább mennem. Muszáj. El kell kezdenem újra az életemet, egyedül. Nem várhatok rá, nem várhatok újra csak arra hogy ő majd meggondolja magát. Csak szenvedek, és napok óta sírok . Érzem a végét, de nem vagyok kész elengedni őt. Túl fontos lett. Sosem volt még ennyire fontos egy ember sem az életemben. Belevesztem az érzéseimbe. A reményeimbe, és a szeretetbe. Napok óta csak áltatom magamat azzal hogy minden rendben lesz, és minden megoldódik, de ha jobban belegondolok, sosem volt rendben semmi, csak akkor amikor ő is úgy akarta. Az ő hangulatingadozásaira épült ez a 3 hónap, teljesen. Amikor úgy tartotta kedve, akkor minden tökéletes volt, és azt hittem én vagyok a legboldogabb ember. Amikor becézgetett úgy hogy drágám, kicsim, tényleg azt hittem hogy nincs nálam boldogabb ember. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az az önmaga, csak addig tartott. Fáj beismerni, de sosem akart eléggé. Sosem kellettem neki teljesen. Hisz akkor nem kellene gondolkoznia egy percig sem azon hogy kellek e neki, vagy sem. Ezt csak érzi az ember. És ha valaki kell, akkor képes mindent megmozgatni érte. Képes megtenni azt, amit amúgy nem. Ez az, amit tőle sosem kaptam meg. Sosem kellettem neki igazán. Rájöttem.
Meg kell tanulnom nélküle élni. Meg kell tanulnom elengedni őt. Eltávolítani a szívemtől, és befejezni ezt az értelmetlen sírást, amit jelenleg is folytatok. Tovább kell lépnem úgy, ahogy ő is tenni fogja. Meg kell találnom önmagamat. El kell indulnom újra az utamon, ezután a 3 hónap egy helyben állás után. Ki kell lépnem ebből az egészből ,véglegesen. Önmagamért. De hogyan lehetne ez lehetséges, ha még mindig csak őrá vágyom? Ha még mindig csak azt remélem hogy ír és minden rendben lesz? Hogy akar engem és találkozzunk? Nem akarhatom ezt. Nem szabad. Nem süllyedhetek még mélyebbre. Elfogok veszni, végleg. És onnan, abból a mélységből, nem tudom kijuthatok e valaha.... Elveszni a szerelemben. A viszonzatlanságban.