Nem tudom miért történik ez velem újra, meg újra meg. Már épp úgy éreztem hogy minden rendben van az életemben, még ha oly átlagos és semmilyen is. És most mégis erőt kell vennem magamon hogy ne hulljak darabokra. Megtörtem. Az élet újra és újra ugyanez az akadály elé állít.Egyszerűen nem akarja hogy felhőtlenül boldog lehessek.Ismerős érzés... Amikor a fiú, akiért szinte mindent megadnál, nem akar téged, de mégis folyamatosan bámul. Másodszor történik meg ez velem. Minden alkalomkor könnyebbnek kellene lennie, nekem kellene könnyen vennem már, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Legszívesebben csak sírnék, hogy kiengedjem ezt a mély mélabút a lelkemből, de nem megy... Nem vagyok képes sírni, már nem. Az idő megtanított ezt a gyengeséget elrejteni.. Most mégis, újra úgy érzem hogy a szakadék szélén állok, és igen, újra beleesek. Képes vagyok e felállni ebből hamar? Képes vagyok e sérülések nélkül túlélni ezt az egészet? Nem akarom már a fájdalmat. Nem akarom az érzést újra meg újra elviselni... Legszívesebben csak feküdnék a sötét szobában egész nap. Nem vagy elég jó, nem vagy elég jó sem neki, sem másnak-ezek a gondolatok harsognak a fejemben, és a tegnap este játszódik le újra meg újra a fejemben. Állandóan az okokat keresem, az én elkövetett hibáimat, hogy ha másképp cselekszem lehet velem lett volna. Lehet akart volna engem.. de ez hülyeség, hisz amit akarsz, azt megszerzed!
Soha nem mertem igazán a szeptember 27-ére gondolni. Sosem mertem végiggondolni azt az estét, mert féltem hogy beleszeretek az emlékképbe, és onnan már nincs visszaút, hisz ismerem magamat, hogy mennyire bele tudom élni magamat a dolgokba, pillanatokba. Gombóccal a torkomban tisztázom le magamban az egészet, foglalom össze ebben a bejegyzésben. Hihetetlen hogy ennyire tud rám hatni a személye T-nek. Ahogy közeledett a tegnapi buli, egyre többet hozták fel a barátnőim, hogy ha ott lesz T, akkor újabb olyan estém lesz amit sosem felejtek el. Én mindig csak azt mondtam hogy nem is fog jönni. Hisz ezt a legkönnyebb, így nincsenek elvárások. Ha magamat is arra készítem fel hogy nem fog jönni, akkor nem adok okot a csalódottságra a buliban, hisz tudtam hogy így lesz. Péntek reggel viszont mégiscsak engedtem kicsit a gondolatoknak. Felidéztem az arcát, a mosolyát, úristen a a mosoly egyszerűen kivégez, az érintését, azt az érzést amikor megölelt és csak én voltam és ő, hogy a világot is oda tudtam volna adni érte, hisz ő jelentette számomra a mindenség középpontját. Közeledett a tegnap este. Elégedetten álltam meg a tükör előtt, és nyugtáztam hogy jó estének nézünk elébe. Aztán megláttam a buszra felszállni T osztálytársát, és kicsit engedtem a gondolatnak, hogy mi van ha ő is ott lesz.. Aztán elindult a kocsmázás, utána pedig mi a bulihely felé. Nem akartam hinni a szememnek, amikor jobbra néztem és megláttam közeledni T-t. A szívem vad vágtába kezdett, és úgy éreztem hogy nekem vele kell lennem ma. Viszont mégsem úgy alakultak a dolgok ahogy szerettem volna. Kicsit úgy érzem, hogy ő már megunt nekem. Használt, aztán eldobott. Eljátszott velem 2 estén, de harmadikra már nem érem meg neki... Szóval az elején csak néha néztünk össze, és akkor rendszerint mind a ketten elmosolyodtunk. Utálom magamat amiért ilyen büszke és egyben félős is vagyok néha.. hogy nem mentem oda hozzá, nem kaptam le amikor alkalmam volt.. Én álltam a vágyaim útjában... Vártam rá, hogy ő kezdeményezzen...volt hogy adott kis jeleket, de én hülye és gyerekes módon azt akartam hogy egyértelműen lépjen oda hozzám, és smároljon le. Aztán már mindent megadtam volna neki. A buli beindult, én pedig észrevettem ahogy egy másik lánnyal smárol. Rossz érzés volt, nagyon. Látni hogy a csinosabb és szebb lányt választja, látni ahogy smárol mással, s közben küzdeni azzal a gondolattal hogy te is lehetnél ott. Felidézni a ti csókolózásotok érzését. Magamra kellett erőltetnem, hogy ne bámuljam őket. Inni akartam, túl akartam lenni ezen az egészen, és jól érezni magamat. Tehát öntöttem egy kis alkoholt a szervezetembe, aztán amikor visszatértem láttam hogy megint összekerült azzal a lánnyal. Győzködtem magamat hogy minden rendben, ne foglalkozz vele. De hogy lehet a legerősebb érzést elnyomni magadban? Mennyi lélekerő szükséges ahhoz hogy benned tűnő mély vágyat és tüzet elnyomd? Lemondani valakiről akit olyan erősen kívánsz, hogy az már ijesztő is egyben. Akit egész buli alatt kerestél a szemeddel hogy merre van. Akire egész este vártál hogy elkapjon téged. Nem értettem őt... Miért nézett mindig, ha nem akart tőlem semmit? Miért táncolt a közelemben állandóan ha nem akart semmit? Ha meg akart valamit akkor miért nem próbálkozott be? Miért nem volt határozottabb? Mégiscsak ő a fiú... Ó ha tudná hogy egy szava mennyit jelentene nekem, biztos nem lenne ilyen határozatlan... Egy idő után összekerültem egy akadémistával, és smárolgattunk, de mindvégig csak az járt a fejemben, hogy T milyen eszméletlenül jól smárol, és hogy ettől az egésztől fényévekkel jobb, tehát hagytam a srácot, és visszamentem a lányokhoz. Ekkor T elment ott, és olyan hideg pillantást vetett rám, amit nem tudtam mire vélni... Ezután egy ideig nem láttam őt. A csajokkal folytattuk a bulizást, egyre jobban körbeálltak minket a srácok, aztán egyszer csak T is feltűnt a haverjaival a közvetlen közelünkben. Teljesen mellettem táncolt, megvolt a szemkontaktus, de nem lépett. Kisebb jeleket adott, de nem voltam biztos abban hogy nekem kéne lépnem felé, hisz én ugyanúgy adtam neki jeleket, amikből már tudnia kellett volna hogy léphet.  Az este hátralevő részében idegesítően sokszor volt a közelemben is nézett rám, de nem lépett semmit... Nagyon szomorúan és csalódottan jöttem hazafelé. Egyszerűen nem értettem hogy ha nem akart tőlem semmit, akkor miért bámult folyamatosan, meg jött a közelembe, de ha meg akart, akkor miért nem lépett legalább csak egy lépést? Vagy most komolyan nekem kellett volna letámadni őt? Az a gáz hogy szívesen megtettem volna , csak lebeszéltek a barátnőim róla, hogy ne legyek hülye. De érte még hülyét is csináltam volna magamból. Az a legrosszabb az egészben, hogy látom magam előtt az Á-s történetet, ami ugyanígy kezdődött... Megszerettem egy éjszaka alatt, aztán mindig kerestem őt a szememmel, és akartam egy esélyt nekünk. De lehetetlen volt, hisz ő nem akart engem, lehet hogy sohasem , egy percre sem. És most itt van a T-s történet. Két éjszakát adott nekem magából, és elérte hogy vágyjak rá. Ilyet még sosem éreztem. Rá vágytam! A testére, a csókjára, az ölelésére, arra hogy csak velem foglalkozzon. Egész este csak ez volt az egyetlen vágyam, és amikor nem történt meg, olyan szomorúságba estem mint már régen... Csak gondolkozom újra és újra, hogy mit rontottam el... Agyalok hogy mit kellett volna tennem. Nincs kedvem semmihez. Feladtam minden tervemet, semminek sincs értelme. És ez egyáltalán nem helyes hogy ezt érzem. Nem lehetek ilyen, de mégis hallgatom a szomorú számokat, és csak túlélni akarom ezt az egészet. El akarom újra zárni az agyamban mélyre, soha többé nem akarok erre gondolni. Nem akarom újra azt érezni hogy felesleges vagyok annak akiért mindent megtennék. Hisz akkor mi értelme az érzelmeknek, a kötődésnek? Mi értelme vágyni valakire, ha az úgysem lesz a tiéd csak kihasznál és eldob? Jelenleg megint mélyre süllyedtem és úgy érzem nincs értelme semminek.. Változtatni akarok, nem akarok ilyen gyorsan megszeretni senkit, de tudom, hogy ha változtatok, akkor az olyan nagy mértékű lesz, hogy teljesen megkeményítem a szívemet. Annak meg ugyan mi értelme? A görcs a torkomban továbbra sem akar eltűnni. Csak nézek magam elé, és elhiszem hogy bármi is megváltozik, hogy valakinek kelleni fogok. Pedig úgy tűnik, mindenkinek csak egy vagy jobb esetben két estére vagyok jó. Továbbá nem kellek. Nem érek annyit, hogy valaki tényleg szeressen, és foglalkozzon velem.. Nem érek annyit.