Mostanában minden megy a saját útját, minden történik úgy, ahogyan. Úgy érzem, felvettem a jó irányt, vagyis inkább úgy mondanám, hogy rátaláltam. Kezdem elfogadni az eddigi kudarcaimat, az eddigi szenvedéseimet, és mindenben a jót látni. Úgy érzem, hogy most nem tartanék itt, ha mindez meg nem történt volna velem. Minden okkal történik, és mindennek meg van a saját ideje. Úgy ahogy a szenvedésnek, a csalódásnak, a boldogságnak, és mindennek. Kezdek komolyan hinni ebben. Talán azért, mert ez segít a rossz dolgokat is könnyebben átélni, és segít könnyebben felállni egy-egy sérülést követően. Talán becsapom magam egy picit ezzel, de egyáltalán nem bánkódom emiatt.
Mostanában egyszerűen csak boldog , és jókedvű vagyok. Régóta hiányoltam ezt az énemet, és észre sem vettem, hogy mikor kaptam vissza. Talán az augusztus tizedikét követő napokban. Nyilvánvaló, hogy előre tudtam, hogy semmi sem fog megváltozni, de mégis reményt engedtem még a szívembe, utoljára. Azóta rengeteg minden megváltozott. Előtérbe helyeztem önmagamat, kerestem a helyes irányt. Csak a pillanatnak éltem, nem gondolkoztam az érzelmeken, csak hagytam hogy az első megérzéseim szerint elengedjem őket. Elengedjem a csalódást, a reménytelen, egyoldalú szerelmet. Elengedjem azokat a dolgokat, amik megakadályozzák a boldogságomat. Nem azt mondom, hogy a legboldogabb ember vagyok a Földön, de egyszerűen jól érzem jelenleg magam. Mosolygok, nevetek, mindent a saját kedvtelésem szerint alakítok. Elkezdtem újra önmagam lenni, ennek az első lépése volt az, hogy rendbe raktam a ruhásszekrényeimet. A második, hogy újra elkezdtem figyelni arra hogy mit eszem, és milyen mennyiségben, s ezen felül újra elkezdtem tornázgatni, sőt ma még futni is elmentem. Harmadszor pedig, elkezdtem megtervezni a ruhatáram felfrissítését. Amikor ezeket helyezem előnybe, akkor tudom hogy újra magamra találtam, és ilyenkor vagyok igazán boldog. Amikor engedem, hogy önmagam fontosabb legyen, mint a szenvedés. Amikor egyszerűen azzal foglalkozok, amit szeretek.  Persze, továbbra is hiányoznak dolgok az életemből, továbbra sem mondtam le a szerelemmel járó boldogságról. Ezentúl is eszembe jut a gondolat, hogy milyen lenne összebújva , kézen fogva, szeretve, ölelve lenni, de ezeket már nem akarom olyan görcsösen, és feltétlenül. El fog jönni, mert mindennek meg van az ideje. De azelőtt, még magammal kell foglalkoznom. Önbizalmat kell gyűjtenem, azzá a magabiztos, erős kisugárzású nővé kell válnom, aki mindig is lenni akartam. És most itt az idő erre, eljött ennek az éve. Szeptembertől kezdve, arra törekszem, hogy a lehető legjobb és legtöbb élménnyel gazdag évem legyen ez. Újra kész vagyok nyitni az alkoholos bulizás, és a vad pasizás felé. Emlékszem milyen felelőtlenül, és mennyire boldogan éltem meg azt a 2-3 hónapot, amikor belecsöppentem ebbe. Sajnos hamar fel kellett ébrednem ebből, utamat állták az érzések, amelyek teljesen komollyá tettek. Szeretem a mostani önmagamat, szó se róla, mert komoly, tiszteletet parancsoló, érett. Másrészről viszont ez az év is olyan hamar elfutott, hogy nem akarok semmiről sem lemaradni csak azért, hogy én a komolyosdit játsszam. Úgy döntöttem, adok egy évet magamnak arra, hogy boldogabb legyek mint valaha, hogy annyi élményt szedjek össze, amiket majd évek múltán is mesélhetek, sztorizhatok. Lehet meg fogok bánni dolgokat, cselekedeteket, élményeket, de lesz rá egy egész életem, hogy bánkódjak ezeken. Semmiből sem szeretnék kimaradni, élni szeretnék. Merni, és nem azzal törődni, hogy mit gondolnak majd mások. Áttörni a falakon, levetkőzni a gátlásokat.  Felelőtlenül boldog szeretnék lenni :))) persze mindezt csak kúltúrált, normális keretek között, mindig önmagam maradva szeretném kivitelezni. Sosem fogok semmi olyat megtenni amit nem akarok, amire még tudom hogy nem vagyok kész.  Nem engedem kihasználni magam úgy, hogy én szenvedjek bármi negatívitást az egészből.  Úgy tervezem, hogy ha megunom ezt az egészet, akkor már magabiztosabban, szabadabban léphetek a párkapcsolati szakaszba. Amikor is elér a szerelem. Lehet nem így lesz, lehet közbe jön majd valami a bulizós évemnek, lehet hogy minden teljesen máshogyan alakul majd, de nem tervezek. Már nem. Megvannak a gondolatok a fejembe, hogy hogyan kéne tenni dolgokat, de nem minősítem őket tervekké. Soha többé nem tervezek erősen semmit, mert már sokszor alakultak másképpen az ilyenek, és csak rosszabb volt az egész. Túlságosan beleélem magam a dolgokba.
Szóval, egyértelműen jobban érzem magam. Nem szomorkodom, nem törnek rám depis esték, nem agyalok valaki olyanon, aki még csak figyelemre sem méltatott sokszor. Elengedtem az emlékét, több kevesebb sikerrel, de igyekeztem megszüntetni azt a szálat, ami hozzá kötött. Nem tudom mi lesz holnap, vagy mi lesz akár egy óra múlva, esetlen egy hónappal később, de remélem nem vesztem el egyhamar a mostani kedvemet. Szeretnék továbbra is ilyen könnyeden, különösebb okok és indokok nélkül boldognak mondhatóan élni. Az elhatározás itt van bennem, ki akarok tartani, és így cselekedni. A többit viszont, már a sors intézi! :)