Nem értem mi történik velem. Miért, és hogyan kerültem megint a szakadék szélére. Kezdek összeomlani, és nem tudom hogyan állítsam meg. Azt hittem jól vagyok. Tényleg azt hittem, hogy végre megbékéltem minden olyannal ami nehezíti és hátráltatja az életemet. Hogy minden szomorúságot hátra tudtam hagyni, és végre újra magamat helyezem előtérbe. De úgy tűnik mégsem. Nincs így. Nem vagyok boldog. Talán engem tényleg nem lehet szeretni. Talán valamilyen sorsszerű belső késztetés az, ami miatt elszúrok mindent. Próbálok megváltozni, próbálok jó lenni, elég jó.. de nem vagyok. Akármennyire szeretném elhitetni magammal, s akármennyire reménykedek néha, nem vagyok elég jó. Talán jobb lenne ha beletörődnék már ebbe, hogy senkit sem fog tudni igazán szeretni. Nem vagyok az a lány akit akarnak szeretni. Csak ne sírnék ennyit, és ne lennék ilyen szomorú minden egyes alkalommal, mikor újra meg újra rá kell döbbennem erre. Csak fogadnám már el végre. És szűnne már meg ez a nyomorult érzés, ami fojtogat, ami nem hagy nyugton, hogy sosem leszek elég jó.  Talán ezért nem találkozok sűrűn senkivel. Mert tudom, hogy minden egyes első találkozás után, rájönnek arra, hogy nem az vagyok akit akarnának maguk mellé. Sem külsőleg, s most utólag kiderült az, hogy belsőleg sem.. És kérdezem én, hogyha már a belsőm sem elég jó, akkor mit várok én az élettől? Mit várok egyáltalán önmagamtól? Jobbnak kell lennem.. jobbnak. Folyamatosan ezt hajtogatom magamnak, ezért gyötröm magam. De úgy tűnik nekem nem megy. Nekem nem lehet olyan fiú az életemben aki képes lenne szeretni. Ennyire elcseszettnek is nagyon régen éreztem már magam... Csak múlnának már a napok, és lenne könnyebb.. Bárcsak könnyebb lenne..