Együttérzés nélkül élni.. ugye milyen egyszerű? De mint minden, ez is következményekkel jár. Nagy következményekkel.. 

Eljutottam egy olyan pontra, amikor már nem érdekelnek mások érzései, csak azoké akik fontosak a számomra. Rendszeresen alázok meg olyanokat, akiket lenézek. Viszont nem volt ez mindig így. Persze akkor is megvolt már a konkrét véleményem, de megtartottam magamnak, féltem kinyilvánítani. Most viszont olyan természetesen hordok le másokat, mintha az az élet rendje lenne. Eltiporni az elesettebbet.. Valamiért együttérzés nélkül viszonyulok mások felé. Eltűnt az az icike-picike kis jó érzet belőlem, amit naivan mindenki felé odaraktam. Egy kis kezdő bónuszt, az ismeretlenek felé. Talán azzal, hogy nincs kinek kedvesnek lenni, mármint itt fiúra gondolok, elkezdtem az alja nép fiút megsemmisíteni. Kicsit olyan ez, mint valamiféle bosszú, de inkább hiányérzet. Eltűnt belőlem valami, valami egészen fontos részem, ami kedvesebbé tett. Mindig is harcoltam egy kicsit ezzel a kedvesség dologgal. Gyakran lépem át azt a bizonyos határt, és utána csak reménykedni tudok, hogy nem "ütöttem" e olyat a szavaimmal, amit már nem lehet betömni. Nagyon erősen tudom használni a szavakat, földbe tiporni azokat, akik nem képesek megvédeni magukat, ennyire.. De én nem akarok ilyen lenni. Kedves, és aranyos szeretnék lenni, akit mindenki szeret. Persze ilyen nem létezik, hogy mindenki szeressen. Mindenkinek vannak irigyei, ellenségei. Még sem szeretnék továbbra is ilyen gonosz, és ellenséges lenni. Irányítanom kell magam, kézbe venni az irányítást, mert olyan falakat fogok lerombolni, amik megnehezítik majd az életemet.