Valamiért komolyan kezdem úgy érezni, hogy kezdek visszatérni. Kezdek erőre kapni, és az életem irányítását a kezembe venni.
A mostani napjaim meglehetősen nyugodtak. Az, hogy megint lezártam Á-t (tudom, hogy még nem véglegesen, de egy időre mindenképp), segített átértékelni a mindennapjaimat. Segített előre lépni, és kitűzni pár célt, amire már régóta szükségem volt. Kellettek a kis kudarcaim, a kis hülyeségeim, az elhanyagolt életem ahhoz, hogy rájöjjek, nem csinálhatom ezt tovább. Nem futhatok valaki olyan után aki még csak érdeklődést sem mutat felém. Persze hiányzik... Bár hülyeség ezt érezni valaki olyan iránt, akit alig ismerek, de mégis hiányzik a közelsége. De túl kell lépnem rajta, és ezen az egészen. Nem lehetek még egyszer ennyire, ilyen szinten gyenge és sebezhető. Nem adhatom meg magam, nem gyűrhetnek le az élet pofonjai. Felálltam, és el kell indulnom. Nem visszafelé, hanem előre. Egy olyan úton, ami még tartogat számomra váratlan fordulatokat, boldogságot, de persze csalódást is. Boldogulnom kell, és nem hátrafelé nézni a múltba, és sóvárogni az után amit/akit nem kaptam meg. Mert nem érdemes. Nem érdemes továbbra is gyötörni magam, hogy miért nem voltam elég jó, miért nem tetszek/kellek neki. Hogy miért nem köszön, miért tartja ennyire a távolságot. Mert tartja.. ez nyilván való. Nem értem őt, de nem is kell hogy értsem. Csak le kell zárnom, és engednem, hogy minden rendeződjön magától.
Szükségem volt egy Pega mentes hétvégére is ahhoz, hogy át tudjak értékelni mindent. Rájöttem, hogy mennyi "hibát" engedtem meg magamnak. Olyan emberekkel kezdtem el jóban lenni, akikkel amúgy egyáltalán nem lennék. Én nem ilyen társaságba vágytam, és sosem akartam közéjük tartozni. Átnézek rajtuk, közben viszont mégis azt akarom hogy kedveljenek. Ésszerűtlen..
Olyan emberekkel "ismerkedtem" egy éjszaka erejéig, akikkel a való életben sosem tartanám a kapcsolatot. Őszintén? Szégyenlem őket. Talán Á az egyetlen a Pegás időszakomból, akit nem szégyellnék.. És ez annyira megmagyarázhatatlan...  
Másrészt viszont teljesen elhagytam magam, amit nagyon megbántam. Ezért pedig elkezdtem újra nem szeretni magam, elment az a kis önbizalmam is, amim volt. Most kezdem megtalálni, napról napra jobban érzem magam.
Boldog vagyok, eltűnik a szomorúság, az üresség. Próbálok tanácsot adni a körülöttem levőknek, akik hasonló dolgokkal szenvednek. Mert tudom, nagyon nehéz a továbblépés. Én már csak tudom! De annál édesebb, amikor már rálépsz arra az ösvényere. Persze lesznek dolgok amit visszahívogatnak a mélybe, amelyek kizökkentenek, és ha csak egy kis időre, de visszalöknek a fájdalomba, a hiányba, de újra, de képes vagyok arra, hogy újra felálljak. Bízok magamban, és reménykedek, hogy képes leszek kitartani.
Kicsit viszont félek.. Érzem, hogy nem tudtam teljesen lezárni még Á-t, és ez megrémiszt. Nem akarok visszaesni ebbe az állapotba. Nem akarok tőle függni. Nem jó érzés úgy szeretni, hogy nem szeretnek viszont. Sőt.. talán éppen ellenkezőleg. Nem akarok úgy a közelében lenni, hogy epekedek, hogy reménykedek. Most persze úgy érzem, hogy lezártam. Pedig nem így van.. Igazából csak kizártam őt, egy időre. És reménykedek, hogy ez az idő elég lesz arra, hogy átalakuljanak az érzéseim. De közben viszont tudom, hogy kizártam már én őt egyszer, és csak fájdalmasabb volt amikor előtört minden. Furcsa, hogy tudom, nincs rá szükségem, és tovább kell lépnem. Viszont közben pedig reménykedek még mindig. Nem a jelenben, mert úgy érzem ennek nem lenne jövője, csak abban, hogy majd amikor találkozunk egyszer a Pegában, ott ahol megismert, megtörténhetnek újra a dolgok, de már józanul. Azt akarom hogy komolyan vegyen, felvállaljon, szeressen, és kelljek neki! Akarjon, tetszek neki,és soha ne akarjon elengedni. Öleljen szorosan, és sokáig. Keressen, és küzdjön értem. Azt mondják, hogy az ember csak akkor jön rá arra, hogy kit is akar igazán, ha már elveszítette, és mással látja.
Ha nem is lesz közöttünk semmi még egy ideig, én csak az akarom elérni, hogy felfigyeljen rám, és tetszek neki. És ez lenne a legjobb érzés. Tudni, hogy átérzi amit én éreztem. Akartam őt, de ő engem nem....
A hétköznapok kapcsolatban viszont kicsit visszatért az életkedvem. A délutáni élet már hívogat, de most nagyon szem előtt tartom ezeket az utolsó jegyszerzési lehetőségeket. 3 tantárgyon múlik az év végim. És tudom, hogy fél évkor 5 tantárgyat simán feljavítottam ötösre, és így erre a háromra is képes tudnék lenni. Csak akarni kell!
Viszont másrészt nyitott vagyok mindenre. Elnézelődök, látom ki helyes, és ki nem. Látom, hogy kik azok a pasik akiket mindig is akartam, és ezzel összehasonlítva azokat akikkel összekeveredtem, eléggé szégyenlem magam. De ezt is megfogadtam viszont, hogy nem kezdek most már semmiképp olyanba, amit nem gondolok komolyan, és amit szégyellnem kell. Nem akarok szégyennel élni. Csupán csak azt akarom elérni hogy boldog legyek, szeressenek, és akarjanak! A többi dolog pedig már csak rajtam múlik! ;)