Újra megnyílni, érezni, engedni hogy szeressenek. Újra álmokat szőni, reménykedni, s nem minden alkalommal összetörni. Nem rettegni attól hogy elhagynak, hanem bízni csak bízni és terveket szőni. Nem féltékenykedni, hanem örökkét remélni.
Örülni, nevetni, érezni. Szeretni. Nem szomorkodni, hogy később mi lesz, a jelenben élni. Minden percet vele lenni.

Túl sokáig voltam érzelmileg józan, és érinthetetlen. Rájöttem. Hisz jöttél te, és egy hét alatt minden eddigi kis apró falat amit hónapok alatt gondosan építgettem és őrizgettem, elsöpörtél. Már nem tudok visszamenni oda, nem tudok a fal mögött létezni. Szükségem van rád. Szükségem van a szavaidra, az ölelésedre, a közelségedre, a szeretetedre.

Nem tudom miért változtál meg. Közelebb és közelebb akartál húzni, megfojtani és fogva tartani a szereteteddel. Most mégis távolodsz. Egyre messzebb és messzebb érezlek magamtól, és nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Veled szeretnék lenni, melletted ébredni. Simogatni az arcodat, végigkövetni a testedet. Csak nézni, és nézni órákon át,amíg már nem bírom, és elalszom melletted, a karjaidban.
Éreztem, hogy kevés vagyok neked..Hisz selejtes vagyok, "nem tudok szeretni". Mégis, elkezdtél helyrehozni. Egy találkozással elérted, hogy akarjalak. ÉS érzelmileg megnyíljak, próbáljam bebizonyítani hogy ugyanúgy akarlak mint te engem az elején. Nem tudok ilyenekről beszélni. Zavarba hoz, és törékenynek érzem magam ettől, ami ellen mindig is harcoltam. Mégis úgy éreztem hogy meg kell tennem. El kell mondanom hogy én is érzek, hogy szeretni akarlak, és már most félek hogy elmész és itt hagysz. Hogy megmutattad milyen lehetne, és aztán eldobsz. Nem értelek. Azt mondtad velem akarsz lenni. Látom magam előtt ahogy ülsz mellettem, nézel rám, és csak azt tudom nézni ahogy az ajkaid mozdulnak. Elvarázsol a mosolyod. Aztán azt mondod hogy még most is velem akarsz lenni, csak velem. És te szeretnéd hogy ez működjön, mert engem akarsz. Ott, abban a pillanatban azt éreztem, hogy megváltozott körülöttem a világ. A gyomrom kellemes görcsbe rándult, és tudtam, hogy megfogtál, és ebből baj lesz. Már akkor éreztem, hogy rohadtul össze fogok törni ha csak játszol velem. Mert elkezdtem hinni, elkezdtem reménykedni. Veled elképzelni a jövőt. Elképzelni hogy eljössz hozzám kedden, és együtt alszunk. Egymás karjaiban, ölelgetve, puszilgatva egymást. Csak hozzád akarok bújni, és érezni hogy minden rendben. Hogy semmi sem változott meg, és még mindig ugyanúgy akarod. Hogy még mindig én vagyok az egyetlen akit komolyan akarsz venni.
Szeretve lenni. Általad szeretve lenni.  

Most mégis minden jel arra utal, hogy meggondoltad magad. Egyre kevesebbet beszélünk. Már nem írod hogy velem akarsz lenni, nem ismételgeted hogy mennyire hiányzom. Nem tervezel közös programokat, nem kérdezed mikor találkozunk. Nem érdekel, hogy vasárnap visszautazom az egyetemre,és csak hétvégén jövök újra haza. Nem érdekel hogy nem találkozunk. Nem érdekel hogy nem vagyok veled. Már nem akarod hogy veled ébredjek, hogy a mindened legyek. Hogy miért, nem tudom. Nem értem miért lettem hirtelen kevés. Féltékeny lettem mégis mindenkire aki veled lehet, akire időt szánsz. Megtennék bármit, hogy újra az a fiú legyél aki azt tűzte ki célul, hogy velem marad örökre, minden egyes nap, minden egyes percében.

 De hogy miért nem vagyok elég?
Kezdek lemondani arról, hogy valaha is elég legyek valakinek.