Egészen véletlenül vettem észre, hogy Ő már újra egyedülálló. A körülmények nem lényegesek, csak az, amit éreztem akkor amikor megláttam.Egyszerűen csak döbbenetet éreztem. Kerestem a nyomát, hogy mégis mikor szakítottak, de nem találtam.
Mégis azt éreztem, hogy el kell mondanom ezt valakinek. De valamiért már nem merek róla beszélni a barátnőimnek. Úgy érzem, azt hinnék hogy még mindig olyan erősek az érzéseim, és csak tagadom hogy már tényleg megváltozott bennem néhány dolog. Főleg szombat után. Akkor egy olyan sokkot kaptam azáltal hogy nem jött el, hogy majdnem újra sírtam miatta. Az az eset valamit lezárt bennem. Valaminek a végét jelentette, és azóta egészen másképp gondolok rá. Már nem akarom látni, nem akarok találkozni vele, igazából tudni sem akarok róla. Nem érdekel hány párhetes kapcsolatba bonyolódik, és hogy hány csajnak csapja a szelet. Egyszerűen távolinak érzem már az érzéseimet, még akkor is, ha csak pár nappal ezelőtt erősödtek fel megint. A szombat este, újra észhez térített. Már nem akarok tőle semmit, egyszerűen csak ki akarom törölni végleg az életemből, és úgy érzem, már nem maradt semmi komolyabb érzelem bennem felé..
Tehát amikor megláttam, hogy már nincs kapcsolatban, el akartam mondani valakinek, valakinek aki fontos nekem. A nővérem aludt, a barátnőimnek meg nem mertem írni megint róla, mert félek, hogy azt hiszik megint róla álmodozok. Én is ezt hinném a helyükben, mert ők végighallgatták, vagy látták azt, hogy milyen erősen hatott rám a szombat. Mennyire földbe tiport. És egyetlen egy józan ítélőképességű ember sem hinné el, hogy pár nap alatt ilyen könnyen el lehet felejteni valakit. Mégis én már annyira rutinos vagyok az Ő elfelejtésében, hogy már megint totál idegennek érzem . Másrészről viszont hatalmas az önerőm, és a büszkeségem. Ez a két dolog sosem engedni, hogy mélyre süllyedjek, mindig segítenek azonnal felállni. Tehát nem sok mindent érzek már azzal kapcsolatban, hogy nincs senkije, persze jelenleg. Úgyis összeszed valakit hamar, amivel majd kicsit megint kihat rám, amikor már azt hiszem hogy túl vagyok. Mégis úgy érezem, ugyancsak, hogy már nincs rá szükségem, és hogy már unalmasnak találom ezt az egész egyoldalúságot. Ahogy elnézem a romantikus filmet, rájövök hogy igazából szerelemre van szükségem. Igazi, őszinte szerelemre, nem pedig a viszonzatlanságba való kapaszkodásba, mert kb. ezt csinálom. Őrülten kapaszkodok egy olyan emlékképbe, amit már rég magam mögött kellett volna hogy hagyjak, mert értelmetlen. Olyan értelmetlen, mint ha abba a kérdésbe akarnánk belebonyolódni, hogy miért pont Ő. Körülbelül ennyire reménytelen és megmagyarázhatatlan ez az egész.
Végül viszont mégis elmondtam a barátnőimnek. Gyerekes körmondatba csomagolva, körbeírva, bevezetve, rávezetve hogy már semmit sem érzek, csak el akarom mondani, és aztán leírtam hogy egyedülálló. Talán M. volt az aki a legigazabb dolgot fűzte hozzá: Valamiért, valahogyan, mindig benned lesz..
Az egészben talán az lesz a legviccesebb, hogy mikorra már végre kiszeretek majd belőle, fel fog tűnni újra az életemben, és talán, talán ha csak egy halvány esély is van rá, de feltűnik neki hogy kit veszített, és mit adhattam volna neki. De talán, már késő lesz... "Mindig akkor jön rá az ember, hogy mit veszített, amikor már elveszítette." Nem mertem még azt sem felhozni senkinek, hogy elvileg jövőhét szombaton most már tényleg jönnek Pegába. Ezeket tényleg csak véletlenül veszem észre, és akaratlanul is elolvasom, mert a főoldalon vannak. Ebbe már csak nem is bízok, úgy csinálom, hogy hidegen kezeljem ezt a tényt, és eddig még úgy érzem, hogy sikerül. 
(Elkezdett érdekelni Beni.. Elkezdte a büszkeségemet bántogatni, hogy még csak nem is köszönt, épp ezért el akarom érni, hogy észrevegyen legközelebb, ha közösen bulizunk! ;) többről viszont nem szól ez az egész, csak a szórakozásról. )