Néha nem értem az emberek reakcióit. Képesek elhitetni valakivel, hogy kellenek, és "szeretik". Aztán jön egy újabb pillanat, egy hóbort, és elérkezettnek látják az időt arra, hogy lerántsák a leplet a dolgokról. Eleinte kezdődik a nemtörődömség, a flegma válaszok. Ebből ugye a másik fél csak fájdalmat érez, magát hibáztatja.Minden kis apró dolgot újraelemez, és próbál megbizonyosodni arról, hogy nem ő szúrt e el valamit. Végül arra jut, hogy de. Ő volt a hibás. Vagy nem tett eleget, vagy mondott valami nem odaillőt. És elhiszi, hogy az ő hibájából történt az hogy vége lett valaminek, még akkor is, ha közben ez távolról sem igaz. Próbál kétségbeesetten kapaszkodni még az utolsó lehetőségbe, ha belül már egy ideje tisztában van azzal, hogy ennek az egésznek már régen annyi. A legrosszabb rész mégis az, amikor egyedül vagy, és végig kell gondolnod mindent. Amikor mindegy mivel szeretnéd elterelni a gondolataidat, nem megy! Nem tudod, mert érzed, valamit, ami nagyon jó is lehetne, "elszúrtál". Ezután már csak egyre rosszabb az egész. Próbálod elhitetni mindenkivel, legfőképpen önmagaddal, hogy nem érdekel már ő, nélküle boldogabb leszel, mert úgysem működött volna, úgysem illettetek össze. Persze tudod, a szíved egyáltalán nem ezt érzi. De a saját pillanatnyi békéd érdekében megteszed ezt, és annyiszor kimondod hangosan, amíg legalább egy picit elhiszed a dolgot.Egy egész picit, mert akkor legalább már tudsz boldog lenni egy szinten. Aztán viszont hirtelen eszedbe jut... és minden kártyavár, amit eddig magad köré építettél, ami percről percre egyre jobban védett attól, hogy szomorú légy miatta, ledőlt.. A rá emlékeztető zenék, amikor meghallod a nevét, eszedbe jut hogy veletek is ez történt, vele beszélgettél erről, ő is így becézett téged, megnevettetett. Aztán eltelik egy kis idő. Azt hiszed már túl vagy rajta, elfelejtetted. Segít az idő, és a távolság. Persze magad előtt nem tagadhatod le , hogy folyamatosan nézted, hogy be van e jelentkezve, remélted hogy ír. Aztán már egyre kevesebbszer veszed észre, hogy az ő "jelenlétét" keresed. Majd belájkol egy bejegyzésedet, egy képedet, és megint reményt érzel a szívedben. És újra elöntenek az érzések, mert hagyod, a remény elengedte a gátakat, és hagyod hogy csak úgy elöntsenek a gondolatok..a vele kapcsolatos gondolatok.. Majd megint rá kell jönnöd, hogy csak egyetlen kis kattintás volt, egy           -Tetszik-gomb lenyomása. És megint igyekszel elfelejteni őt, ami egész jól megy mindaddig, amíg egyszer csak egy nem várt találkozás bekövetkezik. S reményteli várakozással eltöltött idő következik be. Újra észreveszed magadon, hogy kötődsz hozzá. Mert megláttad, és jobban tetszett mint valaha. Eszedbe jutottak az emlékek, és nem akartad elhinni, hogy ennyivel vége lett volna mindennek.. Aztán mikor már nem bírsz tovább várni, teszel egy lépést kezdeményezel egy beszélgetést. Aminek az eredménye pedig az volt, hogy bár ne tetted volna! Bár ne lettél volna ennyire ragaszkodó.. te jöttél ki rosszul belőle.. te érezted magad zaklatónak, furcsának, elcseszettnek.. Sokáig nem merted elmondani másoknak, hogy igazából mennyire össze is törtél, mennyire sokat jelentett neked. Mert ők csak azt látták, hogy párszor beszélgettetek, és webcameráztatok. És gondolták, ez semmi.. Hát neked nem volt az. Aztán következik újra az az időszak, amikor próbálod túltenni magadat, de már azt érzed, hogy véglegesen.. Győzködöd magadat, hogy utoljára sikerüljön elfelejteni őt, örökre. Sikerüljön barátként gondolni rá, egy kellemes nyári emlékként. Rengeteg minden emlékeztetett téged őrá. A személyére. Például amikor újra elmentél arra a helyre, ahol láttad őt. Feltűnt előtted aranyos mosolya, "menő" személye. És kicsit érzed, egy újabb mélypont bekövetkezett. Kiírod magadból a történteket a legjobb barátnődnek, és próbálod elhinni a biztató szavait. Győzködöd magad, hogy igaznak kell lenniük. Muszáj! Aztán az este végeztével rájössz, szükséged sincs többé őrá. Sikerül!-gondolod, s mosolyogsz. Egy dologra vágysz viszont, hogy ez a fiú tényleg megismerjen, az igazi énedet ismerje meg, és ne csak azt lássa, amit először gondolt rólad. Szeretnéd, mert tudod, egész könnyű téged megkedvelni. Mert végtelenül nyitott ember vagy, és mindig, mindig igyekszel mások kedvére tenni azért, hogy jobbak legyenek a dolgok! 
Furcsa, egy ideig nem tudtam róla ennyire őszintén írni. Úgy éreztem, az én szégyenem, hogy ennyire belelovaltam magam egy nem létező történetbe.. Kínosnak tartottam, de nem tudtam ellene mit tenni, mert akaratlanul következett be, a szívemben valami változás. Bevallom, néha még most is természetellenesen felvidulok, ha belikeolja a képemet, a bejegyzésemet, az állapotomat. Már a busznál sem keresem a szememmel, egészen igyekszek túllépni rajta. És mivel átéltem, és fájt(!), igyekszem megvédeni a barátnőimet ettől. Látom, hogy újra és újra abba a hibába esnek/esünk bele. Elhisszük a kedves, becéző, hízelgő szavakat, aztán kapunk egy elutasítást, ok nélkül. Következik az önmarcangolás, a szomorú éjszakák, a befordult gondolatok. Senkinek nem akarom ezt! Nem akarom, hogy azok akiket szeretek, megbántódjanak ilyenektől, akik nem érdemlik meg a törődést. Miért kell közel húzni egy lányt, aztán csak úgy ellökni, eltaposni az érzéseit?! Lehet jó a játék, jó élvezni, hogy valakinek kellesz... de ne csak önmagadra gondolj mindig. Mert örökké ott van a másik fél, aki szenved, akinek összetörted a szívét, a világát....
 ...Nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg a lehetetlent.. hogyan tudnám megvédeni őket minden csalódástól? Tudom, ez az, amire azt mondjuk bárcsak tehetném..