"Jó érzés érezni, hogy kellek, jó érzés megélni, hogy neked én magam kellek!"

Tudom, játszom. Elkezdtem játszani mások érzéseivel, persze kispályás módon. Itt van VM, akit valamilyen szinten mondjuk ki, "kecsegtetek". Nem beszélünk, nem is érintkezünk, de mindig igyekszem akaratlanul is tudatni vele, hogy ott vagyok, és milyen boldog vagyok nélküle is. Élvezem, hogy néz. Furcsa boldogsággal, energia töltettel tölt fel, amikor látom hogy bámul, és én pedig egyszerűen csak örülök, felhőtlenül boldog vagyok. És érzem, hogy igen, neki kellettem. Jó érzés tudni, hogy kellek! Talán annyira, hogy képes lennék játszani az érzéseivel is...szórakozni..
Pár napja megláttam, hogy B. is jön pénteken a buliba. Valamiért elkezdtem örülni. Elmondtam, Ennek, és észhez térített kicsit. Nem is örültem tovább, inkább átvette egy semmilyen érzés az egész létemet. Semlegessé tettem B.t. Mégis kicsit várom, hogy lásson. Csinosan akarok kinézni, fullos hajjal, mindennel. Igazából, már nem is szeretnék tőle semmit, csak azt akarom, hogy rájöjjön mit veszített. Hogy észrevegye, hogy mit dobott el magától. És ha ez bekövetkezik, kész vagyok elkezdeni játszani vele. Adni a nemtörődömet, a rideget, az elérhetetlent, de mégis mindig egy kicsit adni magamból, amivel legalább olyan szinten ösztönzöm az érzésre, amit velem tett, hogy átérezze valamennyire.
Közben viszont kész vagyok már továbblépni is, elkezdeni élni, szédíteni, bátorítani a srácokat. Lassan vége egy félévnek, és kezdek belejönni az iskolai életbe. Kezdek biztos talajra lépni, és merészkedni.