Semmit sem szeretnék elkiabálni, de tényleg! De kezdem azt érezni, hogy visszanyerem szépen lassan önmagam. Hosszú folyamat ez, és még tartani fog egy darabig, biztosan. Mégis szépen lassan rendeződnek körülöttem a dolgok. Rendezem önmagam, összeszedem magam.
Így visszagondolva, el kell ismernem, hogy nagyon sokat jelentett   számomra. És ezt már ki merem mondani. Nem félek, nem takargatom, nem szégyellem! Igenis, megváltoztatta az életemet. Ő állt a gondolataim középpontjában, és rengetegszer eszembe jutott. Sírtam miatta, boldog voltam miatta, mosolyogtam miatta, terveztem vele,szomorkodtam és ittam miatta. Mindent köré építettem. Azért akartam szép lenni, hogy tetszek neki. Minden miért mögötti válaszban benne lett volna egy kicsit. De ahogy ez elhatalmasodott rajtam, elvesztem. Belevesztem az érzéseimbe, a reményképeimbe. Vakvágányra jutottam. Ott voltam én, a felfokozott érzelmi világommal, a megsebzett szívemmel, a reménytelen szerelmemmel, és ott volt ő ,aki még csak egy köszönésre sem méltatott. Szép lassan ismertem csak fel. Minden egyes köszönés nélküli találkozás, minden egyes üres pillantás, minden olyan lehetőség amikor láthattam volna, de mégsem volt ott, minden buli amire nem jött el, egyszerűen minden elkezdte áttörni a falaimat, az érzelmeimet. Szükségem volt az utolsó csapásra. Amikor belekevertek valami olyanba, amit nem is csináltam.. és ezután beszéltünk, de hideg volt, és távolságtartó. Ekkor jöttem rá végleg, hogy nincs jövőnk. El kellett fogadnom. Kisírnom magam miatta utoljára, és terveznem. Rájöttem, mi mindent vesztettem el miatta. Elvesztettem önmagam, a magabiztosságom, a függetlenségem, a boldogságom, a kalandvágyam, a pezsgő életi kedvem.. Egyszerűen mindent amitől én, én vagyok. Fájt. Nagyon fájt, hogy túl kell lépnem, és el kell fogadnom, hogy közöttünk soha sem lesz semmi, amikor olyan nagyon akartam, hogy legyen. De megértettem, hogy nem történik minden úgy, ahogy én akarom.
Most, hogy így ezt leírtam, kicsit úgy érzem, hogy lassan lezárom őt. Már ennyire nyíltan tudok róla beszélni, beismerni a hibáimat ezzel az egésszel kapcsolatban, elfogadni a ballépéseimet, a hamis reményképek hamisságát.
Tegnap elmentünk bulizni, és kicsit sokat ittam, amit bánok. De mindent elfeledtet velem az a felejthetetlen érzés, hogy újra magam miatt buliztam. Újra magam miatt ittam, és nem azért mert  nem volt ott. Újra kerestem a buli leghelyesebb srácát, és akartam, hogy felfigyeljen rám. Nem volt már eszemben az, hogy ha  itt lenne, meg hasonlók. És ez nagyon jó érzéssel töltött el.
 Miatta egy régi ismeretségem is tönkre ment. 8 éve ismerem ezt a lányt, akivel  miatta összevesztem. És már a héten, amikor láttam őt a buszon, akkor is éreztem, hogy én nem akarom ezt a haragosdit. Én attól kevesebbre értékelem ezt az egész Á-s ügyet. Tehát tegnap kibékültem ezzel a lánnyal is, és ettől még jobban érzem magamat.
Összefoglalva, tegnap újra szabadnak, és magabiztosnak éreztem magam. Rájöttem, hogy kezdek túl lenni rajta, ami megnyugtató érzés. Nem mondom hogy könnyű, mert nem az. Ki kellett hozzá zárnom az érzéseimet. El kellett őket fojtani mélyre, olyan mélyre, hogy ha szóba kerül a neve, vagy valami róla, ne keltsenek bennem érzéseket, csak egyszerű tényekként kezeljem őket. Idő kellett hozzá, de büszke vagyok arra, hogy képes vagyok rá. Rendeztem a miatta tönkrement ismeretségemet, új csábító erőre kaptam, ismerkedtem, és túlittam magam. Persze az utóbbi nem büszkeség, de mégis nem tudom szégyelleni, ha arra gondolok, hogy újra kezdek önmagam lenni. Az irányítás lassan újra a kezemben lesz, és akkor ígérem, hogy nem fogom ilyen könnyen elengedni!