Túl hamar hozok döntéseket.. Túl hamar engedem el az irányítást, és zuhanok bele a dolgokba. Ilyen volt a B-vel való újratalálkozás is. Megint átadtam magam az iránta régen érzett érzéseknek. Átadtam, és átvettem, újra..
Rosszul döntöttem! Nagyon rosszul... Reggel még azt hittem, boldog lesz ez a mai nap. De aztán rá kellett jönnöm, hogy a csalódás elkerülhetetlen. Mennyire mások vagyunk mi emberek. Valakinek a világot jelentik a szavai, tettei, gesztusai, ő pedig tulajdonképpen lehet hogy csak szimplán ilyen természetű. Elkeseredtem. Azt hittem jó emberismerő vagyok, és hogy kedves.. De egyre inkább kezdek arra rájönni, hogy nekem még nem jött el az időm. Bődületes hülyeség beleélnem magam egy olyan kapcsolatba, ami csak a fejemben létezik. Felesleges fantáziálgatni, álmokat dédelgetni. Egyedül maradok, még egy jó ideig biztos. Azt hittem B-vel más lesz.. Mert B olyan aranyos, és olyan vicces srác. És mindig ő írt rám, ami azt jelenti, hogy érdeklődött.. Ha csak egy laza kis flörtöt is, de valamit jelentettem neki. Aztán elhalványultak a dolgok, és féltem megújítani, féltem lépni. És most miután megtörtént a viszontlátás, és rájöttem, hogy milyen szar a másik oldalon állni, picit összetörtem. (Másik oldal: aki szeret, és nem az akit szeretnek) Felismertem azokat a gesztusokat, amiket én is bevetettem egy-egy nemkívánatos személy ellen. Például nem köszöntem neki.. és ő úgy ki volt akadva attól h nem köszönök. Ezt akkor nem értettem, de ma rájöttem. Ma, amikor is ott álltam a zebránál, és ott volt B is. Ott állt, sietett. A busza bármelyik pillanatban indult, ő pedig egy zebránál rostokol. Félve szétnézett, azt mondja T, látott.. látott.. látott.. De nem köszönt, és vissza se nézett felém. Rosszul esett. Összetört pár álomkép, eltűnt pár boldog fantáziakép. De egy ideig még boldog voltam, mert ott volt velem T, és mindent kibeszéltünk. Ha vele vagyok, mindig jól érzem magam.., és ezért tudom , hogy bármikor számíthatok rá. Aztán hazaértem, és újabb viszonzatlanságba üköztem/tünk. T, ráírt B-re, úgy mintha én nem is tudnám.. De B még egy válasszal sem méltatta.. Talán azért mert szerepelt a nevem a levélben? Talán ennyire utálna? Miért???! Semmi rosszat sem tettem ellene. Mindig kedves, és mosolygós voltam vele. Igyekeztem a legjobb oldalamat megmutatni, akárhányszor csak beszéltünk. Igyekeztem életben tartani a beszélgetéseket, kérdezgetni, megismerni őt, közös témákat feltárni. Azt hittem sikerült. Azt hittem, elég jóban vagyunk. De amikor már másodszorra is levegőnek néz, akkor már nem tudok ugyanaz maradni. A büszkeségem nem engedi, hogy ugyanúgy mosolyogjak ezután. Mégis érzem, hogy még bármelyik pillanatban képes lennék akár egy szavára is ugrani. Miért van ez? Miért kell valami hatalmasan nagy csalódásnak történnie ahhoz, hogy végre észhez térjenek az érzéseim? Tehetetlen vagyunk önmagammal szemben. Mindig várom, percenként várom, hogy írjon, akár csak pár sort is.. mert akkor tudnám, hogy számítok neki valamit.
És akkor itt van az a lehetőség is, hogy ő nem ismert fel, megint. Lehet, hogy a nagy sietésben észre sem vette a fától az erdőt. Nem tudhatom. Nem lehetek a helyében. Valamiért ez az opció nyugtat meg a legjobban. Mert ez az jelentené, hogy egy parányi esélyem még maradt.. egy szikrányi. De tudom, sokkal jobb, csinosabb, szebb csajok is örömmel fogadják, ő pedig hülye lesz nem válogatni.. Egyet viszont nem értek.. Ha annyiszor rám írt, annyiszor camoztunk, annyiszor beszélgettünk semmikről órákat, akkor létezik, h csak nekem jelentett ez az egész valamit?
A mai nap után eldöntöttem, hogy törlöm B-t az életemből. Megpróbálom.. Bár ez nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a címben felírtam, hisz ott van mindenhol. A szívemben, az álmaimban, a gondolataimban, "előttem", amikor lecsukom a szemem. Ábrándjaimban jár, és megőrjít a tudat, hogy sosem lesznek igazak. Tulajdonképpen azt sem tudom most, hogy utál, hogy már a szóváltást is kerüli e, hogy "zaklatónak" tart e. Mindig is ettől féltem.. hogy átesek a ló túloldalára úgy, hogy nem tudok ellene mit tenni. És ezért is próbáltam meg Bvel mértéktartó lenni, hagyni hogy ő ragaszkodjon, és biztosítom afelől, hogy nem válok zaklatóvá. De lehet egy idő után ő érezte magát annak, és így elsodródtunk egymástól. És most, amikor itt van az alkalom, hogy naponta találkozzunk, megtörten várom a délutánokat. Reménykedem, és egyben félek is.. Lehet, hogy nekem élőben még helyesebb, de én neki csúnyább is lehetek. Nem is tudom... Hatalmas kérdőjelek vannak bennem! Nem tudom mit érzek, vagy hogy mit kellene ilyenkor éreznem. Van e egyáltalán helyes út egy ilyen helyzetben? És megoldás? Létezik e bizalom még, kialakulhat e még valami? Őszintén? NEM TUDOM! Félek hogy nem. Még akkor is, ha a bejegyzés címe szerint törlöm őt az életemből. Nem olyan könnyű ez, elhihetitek. Amikor nekikezdtem a soroknak, még elszántan, biztosan tudtam, hogy így lesz. Törlöm őt,mert nem érdemlek szenvedést, és ő sem érdemel negatív jeleket felőlem. De aztán mint légből kapott ötletek jöttek ezek a mentségek az agyamban, kifogásokat kerestem helyette, és kicsit helyreállt a lelki békém. Emlékszem, akkor is ki voltam akadva, amikor a buliban nem köszönt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ő meg sem ismert.. Mi van ha most is ez történt? Mi van ha feleslegesen gyötröm magam az érzelmeim elfojtásával, eltörlésével?
Bizonytalanság.. Soha sem fogom megérteni, mire jó ez az érzés...
B!!! Kérlek, legalább valami válaszra méltass.. magyarázd meg, hogy mit miért teszel. Mosolyogj, és biztosíts afelől, hogy minden rendben. Poénkodj velem, aranyoskodj. Írj nekem, keress! Váljak számodra fontossá, és ígérem, még fontosabb leszel a számomra......