Tudtam hogy ott van valahol, de ahogy rápillantottam a telefonom kijelzőjére, megnyugtattam magamat, hogy 2 perc múlva indul a busz. Lejátszódtak a fejemben különböző lehetőségek, hogy biztos a barátnőjével van valamerre. Aztán egyszer csak megláttam a busz ablakán, ahogy közeledik, fokozott lépésekkel. Ő volt az. Teljes életnagyságban, teljesen önmaga. A szívem gyorsított a tempóján, a tenyerem izzadni kezdett, és egyre türelmetlenebbül vártam hogy végre alábbhagyjon a sor, és felszálljon. Néztem a telefonom kijelzőjében magamat, hogy jól nézek e ki, tördeltem az ujjaimat. Aztán felszállt. Végigtekintet a buszban amíg várakozott a az előtte álló nénire, aki éppen a jegyét váltotta ki. Majd észrevett. Hosszú másodpercekig csak nézett..néztük egymást, majd elfordulta a tekintetét, megindult a sor. Leghátul ültem, ő pedig beült a második ülésbe, ami 4 férőhelyes, és így két ülés menetiránnyal ellentétesen helyezkedik el. Ő oda ült le. Teljes rálátást nyertem, s egyre többször jött elő bennem amikor rápillantottam a felismerés, hogy még mindig helyesnek tartom, és hogy mi sosem leszünk együtt. Sohasem!

Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek! Kétszer is vissza kellett néznem, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy ez a srác teljesen úgy néz ki mint Ő! Részeg volt, látszott rajta hogy fáradt. Kerestem néha a szememmel, hátha látom merre van, de nem volt sehol. Egy idő után előkerült, majd később már a tánctéren bulizott. Ahogy ott állt az este végére mellettem, és az egyik mellettünk álló lányt nézte, csúnya felismerés kapott el. Őt akartam vele pótolni, de újra rá kellett jönnöm, hogy én nem csak neki nem kellek, de még ennek a fiúnak sem. Persze ez nem volt teljesen igaz, mert miután elment az a másik lány, folyamatosan közeledni akart felém, csak várt valami konkrét jelzésre. Én viszont kicsit összetörtem belül, visszatért egy emlékkép, és beismertettem önmagammal, hogy csak Őt akarom pótolni. Csak kicsit ki akartam élvezni, de végül rá kellett jönnöm, hogy nem történhet mindig minden úgy ahogy én azt szeretném, s nem pótolhatok egy személyt mással, aki hasonlít rá. Legvégsősoron pedig rájöttem, hogy végleg fel kell hagynom azzal, hogy mindenkiben őt látom, hogy néha eszembe jut. Tényleg túl akarok lépni rajta, semmi másra nem vágyom ezentúl! Már értelmét vesztette az egész érzés, ami egyszer fellángolt bennem, miatta. Csak ürességet, és néha előbújó fájdalmat érzek, és ezek azok az érzések, melyekre nincs semmi szükségem!